Kaffka Margit: EGY HAJNAL

EGY HAJNAL
 

Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik...
Agyamba' lázasan fonódik, bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat...
Lényeget sejtve a külső alatt,
(Óh, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Óh, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje...
 

Már oly közel! Csak a szót megtaláljam!
Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,
Érzem a sajgó, idegen gyönyört...
Ez a repülés! Elhagyám a kört!
...Amikor - hajh! - mint ablak üvegén
Fogoly legyecske ütközik, szegény,
Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny
A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub,
Amely kezdettül őrzi a kaput,
Megéledt. Kardja lángot szór felém...
Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok
S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.
 

Ám egyszer - épen márciusba' volt -
Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt,
S már bíborszínű volt a kis szoba.
Valami könnyű, léha, kósza szél
Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél,
S már hebehurgyán szívembe csapott.
Óh, Istenem! Távol, méntás mezők
Száz illatos koboldja tört reám, -
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,
S reszketve, várva, félve hallgatám.
Óh, mennyi szín, mit soh'se láttam eddig!
Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik
A töprengés dohos redői közé.
 

No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!
S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!
Egyedül az én üdvösségem végett,
Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett
Értelem él sugárba', színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg
És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.
Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,
Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez,
Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!...
S ez volt az Élet első reggele.
 

1905

एक भोर 

कुछ यूँ याद आती है मुझे वो सर्द रात 

लालटेन का काला शीशा , ठंडी पड़ती आग 

मेरा छोटा सा बिखरा कमरा , किताब , कप , तेसत्तुबे

मेरे दिमाग़ से जुड़ते बिखरते 

सैकड़ो नए बंधन , सैकड़ो टूटते सम्बन्ध 

भौतिक चीज़ों के भीतर तत्व का आभास 

( वह विशवास जो कभी  मेरे  भीतर पलता था 

 वह इच्छा  जिसने मुझे प्रोत्साहित किया था )

इच्छा को तलाशता , विशवास  से प्रेरित होता

अंतहीन अस्तित्व , दिल की रहस्यमय  धड़कन 

बड़ा कानून जिसे बस पकड़ना भर है 

जिसकी सिर्फ शक्ल चाहिए कि वजह उसे बता सके 

अब बहुत करीब है , सिर्फ शब्द ढूंढने हैं 

खुलती सड़क पर महसूसती हूँ अपने बड़े होते पंखों को 

प्रताड़ित करने वाले अजीब सुख की अनुभूति 

यह उड़ान ! मैंने घेरा तोड़ दिया है 

तब..आह जैसे खिड़की के शीशे से एक क़ैदी मक्खी 

टकरा जाती है , चटाक की आवाज़ के साथ टूटते हैं उसके पंख 

असीमता की संशय वाली दीवार पर 

जड़ , गूंगा , पत्थर का फरिश्ता बैठा था 

जोकि शुरू से ही द्वार पर पहरा दे रहा था 

अब उसमे फिर से प्राण आ गए है 

उसकी तलवार मेरी ओर आग उगलती है 

जिसके  एक स्पर्श से मैं पीछे लौटती हूँ 

एक बार फिर से यहाँ हूँ , किताबें , टेस्टटूबे

ओर एक अपरिचित ज़िद्दी बड़ा रहस्य।