Tenger Fia - Első Ének
Tenger hulláma zúgott Zengg város partján,
Hol egy nemes fia született hajdanán.
Miklós lett ő, kinek sorsát a szél írta,
Adria habjának fénye is csillogta.
Apja, főnemes úr, kardját megmarkolta,
Fiának suttogta vitéz élet várja.
E föld és a tenger, Isten ajándéka,
Ki ezt védi, az égben örök jutalma.
Zengg városában, hol a tenger simogat,
Cseperedett, kiben a szikra lobbanhat.
Jurisics büszke család, sorsukban a fény,
Gyermeki jóban nőve, jövője remény.
Utcákon futkározva tenger zúgásban,
De otthon is jeleskedve tanulásban.
A könyvek e korban nagyon drága kincsek,
De hozzájutottak a nemes gyerekek.
Betűk között járt, s tágult elméje kora,
Tudás lelkében, fényként lobogva jóra.
Mesét hallgatott királyról és csatákról,
Naponta változó égről, csillagokról.
De nem csupán a könyvolvasás mestere,
Várta Zengg városnak a kiképzőtere.
A nap alatt forgatta a kardját szeretve,
Tanították vágásra, védekezésre.
„A kard nem csak fegyver, mert a lélek része,”
Mondta mestere, ki harcban jól ismerte.
„Tanulj, Miklós, hogy ügyességed pallérozd,
De szívedet őrizd, a lelked aranyozd!”
Így napjai néha könyvek között teltek,
Harcmező árnyában sok tudást idéztek.
A zenggi templomban hűen imádkozva,
Keresztény hitben keresztelve, áldozva.
A tenger szele sok történetet mondott,
Harcokról, világról, szálló gondolatot.
S mikor éjjel lett, s a hold világított fenn,
Gyermekként álmodott, örök érzelemben.
Zengg városának csendjében harang szólalt,
Templom tornya, mint őr, hordozta a sóhajt.
Fiatal Miklóst a szentély mélye várta,
Hittel szavai, s a hősők nyomát járta.
Írás mestere szólt. Latin szavak tudója,
„Tanulj meg nyelveket, Istent is akarva.”
A pergamenen szent szövegeknek sora,
Szívébe égve Jézus felmagasztalása.
Pap, ki tanította, nem csak könyvet nyitott,
Az eget mutatta és mindent mit tudott.
„Légy igazságos és hű védelmező, jó,
Áldott harcaidban hittel szolgálható.”
Harctanulás közben kereszt jelét látta,
Mesterei hitték, majd sok csata várja.
„A kard nem csak fegyver, hanem Isten keze,
Erősen tartja az élet szeretete.”
Templom homályában áhítattal térdelt,
Hideg padozat kövén szép jövőt képzelt.
Kérte az Urat, adjon neki jó szívet,
Hitet támogatva helyes ítéletet.
A harc órái is életre nevelték,
Miklósnak lelkében rögzítve ereklyék.
Erős, de hajlik, míg sok próbát ki nem áll,
Igazság vezeti szívét, hite helytáll.
Lehet belőle nem csak vitéz, de példa,
A tudását, az élet tovább tanítja.
S Zengg városa, és a tenger szele, szava,
Hordozza nevét időnek a sodrába.
Ifjú Miklós a part szikláin ugrálva,
Sokszor kitekintve tenger hajóira.
Szíve álmodozón lüktetett a fénnyel.
De a kis kardját is forgattal reménnyel.
Egy napon kalózok törtek rájuk vadul,
Zengg városa még sosem maradt alul.
Gyermekhősünk apjával vállvetve kiállt,
Kardjuk zengve állta a harcok folyamát.
A napnak végére a parton csak csend ül,
Fosztogatók verve, harang kongva csendül.
Mindenki Miklósról suttogott csodálva,
Ifjúi bátorságát felmagasztalva.
De Miklós érezte, hogy e harc csak kezdet,
Tengerhez kötött sorsa hegyekre vezet.
Kardját megélezte, s a tudást gyűjtötte,
Majd egy örök napon harcra álljon keze.
Az évek múltával pehely szakálla nő,
Tudásával harcba ment, hol baj jött elő.
Adria hulláma még a nevét zúgja,
Miklós, aki gyermek és ország támasza.
Majd a Dráva mentén, zöldes lombok alatt,
Miklós vitéz lován az idővel haladt.
Szíve már ifjúkorban megtöltve hittel,
Igazságot hozott, lelki erejével.
Várak hőse lesz ő, vitéz nemes fia,
Szívében az erő, bölcsessége tiszta.
Régi hősi mesékben emberré nőve,
Törökkel a véres harcokat követve.
Országot sötét árny borítja fátyollal,
Rablók törtek rájuk, lángoló kardokkal.
Az ifjú Miklós nézte az égő tájat,
Szívében esküt tett: megvédi a jókat.
Rablók csizmájának közel dobogása,
Miklós bátran rájuk ment. kardját ragadva:
„Ez a föld mienk, nem viszitek bűntelen!”
Kiáltotta szívének tüzével telten.
Hősiesen harcolt, karja kardja gyorsan,
Erővel hadnaggyá lépett hamarosan.
Rablók meghátráltak bátor ifjú vértől,
Hívták megmentőnek ettől az időtől.
Miklós nevét zengik környező földeken,
Bátorság kíséri hegyeken, völgyeken.
Idős lovag figyelte tettét távolról,
Kitől kitartást tanult minden csatából.
Lovaggá ütötték, maga szabta útját,
Kardja élesedett, tanulva stratégiát.
Emlékében mindig ott a tenger íze,
Végtelen hittel védett hazája, népe.
Tanult nemesi ifjoncunk az élettől,
Tudva jól, hogy a tétlenség gyorsan megöl.
Könyvekből, harcokból meg lett a tudása,
Hitével jövője, ereje és kardja.
Mondta is Miklós, " csillagokban a sorsunk,
Álmunkat nem adjuk, keresztet hordozzuk.
Ha jogokat nem lelőnk, Erővel elvesszük.
Török mezsgyéken harcban az életünk."
Az évek múltak, a fiúból férfi lett,
Hegyeken, völgyeken szél viszi a nevet.
Suttogják Jurisics! A mi hősünk. A bátor!
Szíve izzó tüze erőben bármikor.
Esküje kötelezi már a király mellett,
Népének ekkor a vezércsillaga lett.
Hordozta zászlaját nemesi csapatnak,
Hogyha jön a török közéjük csapatnak.
...